Rigónevelde, avagy 3 hét két kismadárral

 
Nagy állatbarát vagyok, ezt láthattátok már itt a blogon is. Hát akkor sem hazudtoltam meg magam, amikor két, repülni képtelen kis rigó pottyant le az előkertben a fenyőfáról. Nem volt szívem kint hagyni őket a macskáknak, így fél nap megfigyelés (vártam, hogy eteti-e őket a mamájuk) után úgy döntöttem, valamit tennem kell.

Vannak madarakhoz értő ismerőseink, így megkérdeztük, mi legyen a picikkel. Ők és sokan mások (állatorvos) is a természetes szelekcióról kezdtek beszélni nekem. Ha megeszi őket a macska, biztos betegek, gyengék voltak. Én viszont nem szerettem volna, ha koncként végzik a picik - mert hiába ítéltem volna a saját macskáimat szobafogságra, rengeteg macska lakik még errefelé -, ezért úgy döntöttem, tennem kell valamit. Szerencsére láttam már madarat, egy madárgyűrűző tábor is működik a közelünkben, ahol nem egyszer jártam, így biztonsággal be tudtam fogni a rigókat, akik totyogva próbáltak meglépni előlem. Nagyon régen tartottunk egy zebrapintyet, így el is tudtam szállásolni a jövevényeket, mivel a kalitkát megtartottuk. Volt már más madárvendégem is régebben; egy vörösbegy - akit az utcán szedtem össze - három napig vendégeskedett nálam, de most nagyobb feladat várt rám, mivel a kislány rigóknak még a farktolluk sem nőtt ki rendesen. Úgy számoltam, hogy 2-3 hét elég is lehet nekik, kirepülhetnek.

 
Az második fogságban töltött napra már bemelegedtek, csipogtak, ugráltak, biztonságban érezték magukat és mindig éhesek voltak. Ha két órán át nem kaptak enni, akkor már nagy volt a jajveszékelés. Úgyhogy, ástuk a gilisztát, szorgalmasan főztük a répát, tojást, rizst és szerencsém volt, mert kifigyeltem már, hogy a sünik mellett a rigók is szívesen járnak az udvaron a macskatálra lakmározni, ha nedves (zacskós, konzerves) cicaétek a menü. A macskakaja lett a favorit, abból ettek mindig a legtöbbet a pipik. Pipiknek hívtam őket, hogy ne kötődjek hozzájuk annyira. Napközben felakasztottam a kalitkát a fenyőfára - amiről leugráltak -, szépen hintáztak, élvezték a friss levegőt. Reménykedtünk benne, hogy a mamájuk, papájuk esetleg etetni fogja őket a rácsokon keresztül is, (ezt a tanácsot egy madarásztól kaptuk) de sajnos a felnőtt rigókat azóta sem láttam. Így maradt a kézből etetés. Egy hét múlva már egészen felnőtt madár hangjuk kezdett lenni, nem csak pittyegtek össze-vissza, hanem próbálták utánozni a „kinti” madarak dalait is. Ezzel egy időben elkezdtek próbálkozni azzal, hogy felugrálnak a kalitka felső részében található ülőrudakra. Fészket, szalmát nem fogadtak el, így nagyon boldog voltam, amikor a kalitka sarkából átköltöztek a legfelső ülőrúdra aludni. Az éjszakákat szépen végigszuszogták, az első héten viszont mindig a nappal keltek, így már hajnalok hajnalán csipogtak a finom falatok után. Aztán mintha megkegyelmeztek volna, a második héten új szokást vettek fel. Akkor keltek, amikor én. Illetve, akkor szólaltak meg először a nap folyamán, amikor megmozdultam a takaró alatt.

Bár a kezemből ettek, csak akkor fogtam meg őket, amikor nagyon muszáj volt, például a helyük takarításakor, mikor egy kisebb kalitkába raktam át őket. Sokszor kijöhettek a szobába, próbálgathatták a szárnyukat, néha egy-egy röppenést is sikerült produkálniuk. De sosem próbálkoztak meglépni, kiugrani a helyükről a kezem mellett. Amikor kiakasztottam őket a fára, nyitva hagytam a kalitka ajtaját, de rá sem bagóztak. Jól érezték magukat. Merem remélni.

Egy idő után az étkezések is átalakultak, kevesebbszer, de többet kezdtek enni. Aztán pontosan azon a napon, amikor két hete voltak nálam, elkezdtek maguktól csipegetni. Onnantól kis tálkában adtam csak enni nekik. Mindig furán néztek a kezemre és tátogtak, ha a közelben jártam, de másnap már ittak is önállóan. (Egészen eddig vízbe mártottam nekik vattát és azzal csöpögtettem a csőrükbe az innivalót.) Egy műanyagtányért tettem a „lakásuk” aljába, majd színig öntöttem vízzel. Azonnal rájöttek, hogy pipiúsztatót csináltam nekik. Pancsoltak, csipogtak, ugráltak. De sajnos még aznap megtörtént a baj, hiába látszottak egészségesnek a kismadaraim. A nálam töltött harmadik hét közepén a kisebb rigó meghalt. Nálam okosabb emberek szerint beteg lehetett vagy beverhette a begyét. Amikor láttam, hogy rosszul van, kivettem a kalitkából és vigyáztam rá, a kezemben volt, amíg meg nem halt. Nagyon hamar elment. Azért nem neveztem el őket, hogy ne ragaszkodjak hozzájuk, de rá kellett jönnöm, hogy a napjaim, az életem szerves részévé váltak...

Így egy kismadár maradt és életemben akkor, először hallottam madarat sírni. Persze nem tudom, hogy a madarak hiányolják-e egymást, meg sem kérdeztem senkit, nehogy azt mondják, hogy csak én képzeltem bele a hangokba a veszteség fájdalmát. Együtt szerettem volna elengedni őket. De már csak arra volt lehetőségem, hogy az egyedül maradt kismadárnak megadjak mindent, amit csak lehet és mielőbb útjára engedjem.

A harmadik nálam töltött hét végén egy egészséges és immár felnőtt rigó hagyta el a szobámat. Ez pár órája történt és máris hiányzik. Mivel nem szoktattam kézhez, nem is remélem, hogy valaha viszont fogom látni, bár sokak szerint vissza fog járni, mert jól bántam vele. Utólag el is neveztem Csokis Mignonnak, mert olyan szép csoki színű tollai voltak. Most egyik szemem sír, a másik nevet, mert fel tudtam nevelni és el tudtam engedni legalább az egyik kismadarat. De nagyon fog hiányozni. Itt kell még megemlítenem, hogy Loki és Cas (a cicáim) nagyon szépen viselkedtek, sosem bántották a rigókat, pedig egy szobában éltünk, aludtunk mindahányan. Sokan mondták, hogy ne is kezdjek el foglalkozni árva madarakkal, mert két nap után meghalnak majd és különben sem lesz belőlük semmi. De ha előröl kellene kezdenem, akkor is ugyanígy csinálnám. Újra összeszedném a tuják alatt kúszva-mászva a kisrigókat.

Ha Vas megyében macskakaját kedvelő rigólánnyal találkoztok, tudjátok, hogy az én nevelésem! :)