December 25-én Castiel, a cicám
eltűnt. A mai napig várom haza. Ez a nap különleges, január 23
az évfordulónk. Évekkel ezelőtt ezen a napon ugrott elém egy
parkolóban két kocsi között egy nagyon apró, szürke gombóc. Az
utcán született, ott lakott 7 hónapos koráig. Már
novemberben elterveztem, hogy január 23-án csinálunk egy videót.
Róla és arról, hogy milyen cicát örökbe fogadni az utcáról.
Elmondtam volna, hogy milyen fontos, hogy féreghajtót kapjon és
mielőbb lássa orvos. Egyszer talán majd lesz erről is szó. Most viszont emlékezni szeretnék ebben a bejegyzésben. Rá, a legjobb barátomra.
Sosem gondoltam volna, hogy karácsony
napjának délutánján még látlak a szomszéd kertjében, aztán
nem jössz haza. Mikor szólítottunk, ránk néztél, egy
pillanattal később már nem voltál ott. Mindig arra gondolok, hogy
kiabálnom kellett volna még utánad, nem arra gondolni, hogy elmész
a szokásos vadászatodra és nem jössz haza.
Próbálom mentegetni magam, próbálok
arra gondolni, hogy megtettünk mindent. Rengetegen osztották,
osztottátok meg a képet a közösségi oldalakon, amivel Cast
keressük - nagyon köszönöm mindenkinek! Plakátoltunk,
szórólapoztunk, felhívtuk a menhelyeket, állatorvosokat.
Bemondattuk a rádióban, pénzjutalmat ajánlottunk fel. Azt hiszem,
most már csak azt remélhetem, hogy magától hazajön, ha tud.
Imádom ezt a macskát, hihetetlen
egyéniség. Nagyon nehezen szelídítettem meg, hiszen előttem még
senki nem fogta a kezében. Viszont annál jobb barátok lettünk. Ha
kiment a kertbe és utánaszóltam, elkezdett futni felém és míg a
lábamhoz nem ért, addig sírt. Én szólítottam, ő jelzett, hogy
jön.
Karácsonyra baromira felhízott, csak gurult a fa
alatt, de tavaszra leadta a felesleget és hozta sorra a
teraszajtómhoz az egereket, hogy megmutassa: én nem tudok
vadászni. Bezzeg ő!
A kedvenc helye egyértelműen az ágyam. A takarómat nagyon szereti eltulajdonítani. Ha éjjel a lábamon alszik, lehorgonyozza úgy a takarómat, hogy sokszor nem bírok átfordulni a másik oldalamra sem.
Loki piciként került hozzánk, Cas éppen kint volt az udvaron. Mikor bejött és meglátta, hogy másik macska jött a házhoz, három napig alig volt hajlandó bejönni. Egy hétig könyörögtem neki, mire hajlandó volt foglalkozni velem és elfogadott mást is (simi, játék) a kaján kívül. Később Lokival nagyon jó barátok lettek. A kedvenc közös elfoglaltságuk a lábamon alvás.
Amire
pedig nemrég jöttem rá: Castiel egyszerűen nem bír megülni.
Leül, ha ránézek már dorombol, aztán már össze is csúszik.
Eldobja magát a konyhakövön, hogy csikizzem a hasát. Aztán
elfut a cicatálhoz, hogy kikövetelje a napi 3-4 zacsi löncsös
cicakaja adagjának egy részét. De enni is fekve szokott. Így csak
fekvő/alvó képeim vannak róla szinte. Így mindenki megjegyezte,
miért nem olyan képpel keresem, amin áll. Hát mert nincs olyanom!
:D
Ez pedig az utolsó képem róla, egyben az
utolsó közös képem vele. Picit sötét sajnos, mert nagyon korán
volt, mikor csináltam. Általában úgy keltem, hogy az volt az
első, hogy megölelgettem.
Félre van téve a
karácsonyi cicalöncs és jutalomfalat. Remélem, lesz alkalmam
odaadni. Nem adom fel, bízom benne, remélem, hogy visszatérsz
még.
Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a bejegyzést
is. Nagyon nehéz napokon, heteken vagyok túl, hiányzik ez a kis muci. Így
toporog a blog is egy kicsit, mivel Cas volt a társam az írásban.
Igyekszem összeszedni magam.
Nagyon várlak haza,
Castiel! <3
