Szeretlek Castiel!

December 25-én Castiel, a cicám eltűnt. A mai napig várom haza. Ez a nap különleges, január 23 az évfordulónk. Évekkel ezelőtt ezen a napon ugrott elém egy parkolóban két kocsi között egy nagyon apró, szürke gombóc. Az utcán született, ott lakott 7 hónapos koráig. Már novemberben elterveztem, hogy január 23-án csinálunk egy videót. Róla és arról, hogy milyen cicát örökbe fogadni az utcáról. Elmondtam volna, hogy milyen fontos, hogy féreghajtót kapjon és mielőbb lássa orvos. Egyszer talán majd lesz erről is szó. Most viszont emlékezni szeretnék ebben a bejegyzésben. Rá, a legjobb barátomra.

Sosem gondoltam volna, hogy karácsony napjának délutánján még látlak a szomszéd kertjében, aztán nem jössz haza. Mikor szólítottunk, ránk néztél, egy pillanattal később már nem voltál ott. Mindig arra gondolok, hogy kiabálnom kellett volna még utánad, nem arra gondolni, hogy elmész a szokásos vadászatodra és nem jössz haza. 

Próbálom mentegetni magam, próbálok arra gondolni, hogy megtettünk mindent. Rengetegen osztották, osztottátok meg a képet a közösségi oldalakon, amivel Cast keressük - nagyon köszönöm mindenkinek! Plakátoltunk, szórólapoztunk, felhívtuk a menhelyeket, állatorvosokat. Bemondattuk a rádióban, pénzjutalmat ajánlottunk fel. Azt hiszem, most már csak azt remélhetem, hogy magától hazajön, ha tud. 

Imádom ezt a macskát, hihetetlen egyéniség. Nagyon nehezen szelídítettem meg, hiszen előttem még senki nem fogta a kezében. Viszont annál jobb barátok lettünk. Ha kiment a kertbe és utánaszóltam, elkezdett futni felém és míg a lábamhoz nem ért, addig sírt. Én szólítottam, ő jelzett, hogy jön. 

Karácsonyra baromira felhízott, csak gurult a fa alatt, de tavaszra leadta a felesleget és hozta sorra a teraszajtómhoz az egereket, hogy megmutassa: én nem tudok vadászni. Bezzeg ő!

A kedvenc helye egyértelműen az ágyam. A takarómat nagyon szereti eltulajdonítani. Ha éjjel a lábamon alszik, lehorgonyozza úgy a takarómat, hogy sokszor nem bírok átfordulni a másik oldalamra sem. 

Loki piciként került hozzánk, Cas éppen kint volt az udvaron. Mikor bejött és meglátta, hogy másik macska jött a házhoz, három napig alig volt hajlandó bejönni. Egy hétig könyörögtem neki, mire hajlandó volt foglalkozni velem és elfogadott mást is (simi, játék) a kaján kívül. Később Lokival nagyon jó barátok lettek. A kedvenc közös elfoglaltságuk a lábamon alvás.

Amire pedig nemrég jöttem rá: Castiel egyszerűen nem bír megülni. Leül, ha ránézek már dorombol, aztán már össze is csúszik. Eldobja magát a konyhakövön, hogy csikizzem a hasát. Aztán elfut a cicatálhoz, hogy kikövetelje a napi 3-4 zacsi löncsös cicakaja adagjának egy részét. De enni is fekve szokott. Így csak fekvő/alvó képeim vannak róla szinte. Így mindenki megjegyezte, miért nem olyan képpel keresem, amin áll. Hát mert nincs olyanom! :D

Ez pedig az utolsó képem róla, egyben az utolsó közös képem vele. Picit sötét sajnos, mert nagyon korán volt, mikor csináltam. Általában úgy keltem, hogy az volt az első, hogy megölelgettem. 

Félre van téve a karácsonyi cicalöncs és jutalomfalat. Remélem, lesz alkalmam odaadni. Nem adom fel, bízom benne, remélem, hogy visszatérsz még. 

Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a bejegyzést is. Nagyon nehéz napokon, heteken vagyok túl, hiányzik ez a kis muci. Így toporog a blog is egy kicsit, mivel Cas volt a társam az írásban. Igyekszem összeszedni magam. 

Nagyon várlak haza, Castiel! <3